Tavak, források, patakok, és persze gázlók sora, amiken a száraz lábbal való átkelést olykor igazi logikai feladványnak érzi az ember. De nemcsak a vizes tematika jegyében telt ez a túra, Bibervárat, a közelében fekvő pálos kolostor egykori helyét, és a ma már csak romjaiban létező Zamenhof-kilátót is útba ejtettem.
Hol vannak már a vénasszonyok nyarát idéző, napfényes, langymeleg november eleji napok? Mostanra magára talált az időjárás, és hozza a novembertől elvárható formáját. Reggel hideg szürkeségre ébredtem, és ez Kóspallagra érve sem változott, esetleg csak annyiban, hogy a buszról leszállva, még egy kis ködszitálást is kaptam az arcomba.
Kóspallagi reggel kutyaugatással kísérve
Bár déli irányba indultam, mégis a falu központjában álló templomnál szálltam le, gondoltam, sétálok egyet a faluban, mielőtt beveszem magam az erdőbe. Az 1805-ben épült, Szűz Mária tiszteletére felszentelt, késő barokk templom egy magaslaton áll, így tíz perccel később még a falu másik végéről visszanézve is jól láttam.
Kóspallag templomától indultam útnak
Heves kutyaugatások kíséretében haladtam a főutcán. Megcsodáltam a falu festményekkel díszített buszmegállóját, ahol ráadásul még egy kis könyvtárat is kialakítottak. Jó volt látni, hogy itt még több ház előtt is vannak padok, ahová jó időben a szomszédok kiülhetnek beszélgetni. Régen a falvakban ez mindenfelé gyakori látvány volt, ma már alig-alig látni ezt. Nagymamámnak is mindennapos szokása volt tavasztól kora őszig, hogy délután kivitte a kis széket a ház elé, és egy-két órára kiült, előbb vagy utóbb biztos, hogy jött valaki a szomszédságból, hozta a saját kis székét, és mellé telepedett beszélgetni.
Bár erre vonatkozó írott források nincsenek, de az általános vélekedés szerint a falu neve a kos és a parlag szavakból ered, és a falu kialakulása előtt a nosztrai pálosok juhait legeltették itt. Kóspallag egyébként a környék egyik legfiatalabb települése, amit a 18. században telepített be Grassalkovich Antal gróf tót és német telepesekkel. Kóspallag környéke a 19. században és a 20. század elején híres dohánytermesztő vidék volt, még Jókai Mór Rab Ráby című regényében is ír róla. „Aztán majd ha elfogy a dohányom, hát vágjon frisset, Janosics; de ne bízza a hajdúkra, mert azok nem tudják olyan jól. Abból a kóspallagiból, tudja? Ki ne cseréljék; mert ráismerek.”
Régen milyen jókat beszélgethettek itt
A falu déli részén, a polgármesteri hivatal előtt, a Kőkereszt téren áll az az andezitből faragott feszület, ami a település legidősebb műemléke. 1802-ben készült, és a márianosztrai kolostor hadikórházának állít emléket.
Biber várát nem könnyű elhagyni
A Kőkereszt térnél rácsatlakoztam a piros jelzésre, a Honti piros útvonalára, és hamarosan elértem a falu szélét, azon túl meg az erdőt. Gombákat már nem nagyon láttam, a fák jó része is megszabadult már a lombjától. A Kőkereszt téren láttam egy felhívást, ami arról tájékoztatja a túrázókat, hogy a falu környékén nagyragadozókkal kapcsolatos kutatások zajlanak. Szívesen összefutottam volna egy hiúzzal, bár nyilván erre ezen az útvonalon semmi esély nem volt.
A piros jelzéssel jelölt Honti Piros 53 km-es útvonala a Dunakanyarból, Nagymarosról indul, átszeli a Börzsönyt, és a szlovákiai Ipolyságban ér véget. De természetesen bármelyik irányban végigjárható.
A fa lassan bekebelezi a jelzést
Útközben többször is kereszteztem a Kishanta-patakot, a gázlókon való átkelés olykor bizony feladta a leckét. A patak völgyében 5 fok körül volt a hőmérséklet, de a környező magasabb hegyek tetejét már zúzmara festette fehérre.
A kóspallagi horgásztó
Hamarosan elértem a szép fekvésű kóspallagi horgásztavat, amit kerítéssel körül van zárva, így csak a turistaútról tudtam ránézni. A tó egykor a nosztrai kolostorhoz tartozott. Északi részén, egy magaslaton találjuk a hajdani Pusztatorony vagy Bibervár romját, amit meredek kaptatón lehet megközelíteni a piros jelzés egy leágazásán.
Ennyi maradt Bibervárból
A lakótoronyból és az azt körülvevő udvarból álló kis erődöt a környék akkori birtokosa, a Rosd nemzetség építhette 1260 körül. Pusztulása a 14 -15. századra tehető. A Bibervár név egy 18. századi térképen tűnt fel először, de eredetéről nem tudni semmit. Mára csak néhány falmaradvány maradt az erődből.
A romot a kóspallagi horgásztó felett találjuk, a piros, majd a piros L jelzést kell követni
A romtól való leereszkedés tartogatott némi kihívást, kevés a kapaszkodásra alkalmas fa, így a meredek, simára járt lejtőn alapból nehéz lejutni, de ha a csupasz talaj még vizes, csúszós avarral is meg van hintve, akkor aztán tényleg fel kell kötni a gatyát, vagy inkább be kell vetni a gatyaféket. A lejtő alján valaki ki is rakott egy figyelmeztetést erről a szemből érkezőknek, bár nekik felfelé talán könnyebb dolguk van.
Források a bükkök alatt
Hamarosan kiértem a Kóspallag felé vezető műútra, pár méteren át itt halad a piros jelzés, majd áttér az út túloldalára, és néhány száz méter után meg is érkezik a toronyaljai pálos kolostor romjaihoz. Az Árpád-korban itt egy kis falu is volt, amit Toronyaljának hívtak, a név a Pusztatoronyra utalt. A 14. századra a környék elnéptelenedett, a pálos rend pedig két kolostort is alapított, az egyiket Nosztrán, a másikat pedig itt. A közel 700 m² alapterületű kolostor a 14.-től a 16. századig állhatott.
A toronyaljai pálos kolostor helyén 2020-ban állított emlékhely
Ma már csak a kutat láthatjuk, illetve az egykori templom helyén 2020-ban állított emlékhelyet, ahol miséket is szoktak tartani.
Innen Törökmező felé vettem az irányt, a környék ebben a novemberi szürkeségben különösen kihaltnak tűnt.
Úton Törökmezőre
Mielőtt elértem volna a turistaházat, tettem egy kis kitérőt a zöld jelzésen a Fehér-forráscsoporthoz és a Törökmezei-halastóhoz. Bár a környéken sokszor jártam már, itt korábban még nem voltam.
Ebben a hangulatos völgyben találjuk a Fehér-forráscsoportot
A Fehér-forráscsoport öt foglalt forrást jelent hatalmas bükkök alatt. Most, hogy barna avarszőnyeg borít be mindent, különösen hangulatos a kis völgy. A névadó Fehér-kútból szépen csordogált a víz, de a vize nem iható, erre egy tábla is figyelmeztet.
Szemben vele, egy névtelen forrás mellett találjuk a Havanna-és a VIT-forrást.
A különös nevek az 1947-től rendszeresen, 2-5 évente megrendezett baloldali ifjúsági találkozóra vezethetők vissza, amelynek 1978-ban a kubai főváros adott otthont. Ezeken a találkozókon természetesen akkoriban magyar fiatalok is részt vettek.
Ez itt a Havanna-forrás, mellette van a VIT-forrás. A nevüket az 1978-as Kubában megrendezett Világifjúsági Találkozó tiszteletére kapták.
Innen pár száz méterre találjuk a Törökmezei-halastavat, amit a Malom-patak felduzzasztásával alakítottak ki. A közel egy hektáros tavat a Nagymarosi Kékduna Horgászegyesület kezeli. Egy kis ház is áll a parton, a vízen pedig egy magányos csónak ringatózott.
Csak egy csónak árválkodik a Törökmezei-halastavon
Bár a Törökmezői turistaház nyitva tart, most nem volt semmi mozgás körülötte, csak a kis állatkert lakói nyüzsögtek, főleg a nimfapapagájok és az emuk, bár az előbbiek nem csak miattam, de alighanem a ketrecük mellett ólálkodó nagy vörös macska miatt is izgatottak lettek.
Hétköznap nincs nagy mozgás Törökmezőn
Egy kilátó, amelynek ma már csak az emléke él
A piros jelzésen tovább haladva a füves fennsíkról betértem az erdőbe. Megálltam az egyik galagonyabokornál, mert fura jelenségre lettem figyelmes, az ágak tele voltak zöld bimbókkal, feljebb pedig a fehér virágok is ott voltak. Úgy tűnik, itt is bedőltek páran a tavaszias októbernek.
Egy összezavarodott galagonya, termést már biztos nem fog érlelni
Nagymaros felé érve, átváltottam a zöld háromszög jelzésre, ami az Eszperantó-hegyre vitt. Itt állt valamikor a Zamenhof-kilátó, de ma már sajnos csak a romjait lehet látni. De vajon honnan jött a hegy neve, és ki volt a kilátó névadója?
A kilátót Lazar Markovics Zamehof lengyel eszperantista orvosról nevezték el, aki 19 évesen alkotta meg az eszperantó nyelvet.
Már korábban is felmerült benne, hogy kellene egy nemzetközi nyelv, amit a Föld népei egymás között használhatnának. Először a holt nyelvekre, a latinra és az ógörögre gondolt, de azok elsajátítása azért nem könnyű, ezért jutott később eszébe egy egyszerűbb mesterséges nyelv megalkotása. 19 éves volt, amikor megszültetett a lingwe uniwersala, és az 1880-as évek végén ki is adta az első nyelvkönyvet, amit álnéven, dr. Esperanto (dr. Reménykedő) néven adott ki. Később ez a név rá is ragadt a nyelvre.
Ennyi maradt a Zamenhof-kilátóból
A kilátót 1973-ban építette a váci eszperantó csoport, és a 70-es, 80-as években még élénk turistaélet folyt itt, legalábbis májusban, amikor rendszeresen szerveztek ide többnapos kirándulásokat.
Az Eszperantó-hegy 1979-ben a 7. Zamenhof Nemzetközi Békemenet alkalmából kapta a nevét.
A rendszerváltozás után a kilátó feledésbe merült, korhadásnak indult, és mára néhány oszlopon kívül csak az emléke maradt, és persze a neve a térképeken.
Ősz és tél között az erdő
Innen visszatértem a zöld háromszög jelzésre. Eredetileg Nagymarosra akartam lemenni, de tartottam attól, hogy útközben rám esteledik, ezért inkább a zöld háromszög jelzésen Kismaros felé indultam. Még három kilométert kellett megtennem a vasútállomásig, nagy részben a vasút és a 12-es út melletti földúton a település üdülőövezetén keresztül. Szürkült már, mire a vasútállomásra értem, és újra leszállt a köd is. A vonatra várva magamra vettem még egy polárt és felvettem a kesztyűmet. Hiába, most már tényleg megérkezett a november.
