Vincze Dóra cikkei

Reggel fél 8-kor még mélyen alszik Radicofani, de a nap már finoman ébresztgeti az utcákat, és olvasztja a csokoládét a teraszon felejtett croissantban. Egy csapat biciklis ül le mellettem, ráérősen koffein- és cukorlöketet vesznek magukhoz, mielőtt nekiindulnak a vasárnapi etapnak. Radicofani-Firenze. Szép táv – bólogatok –, nem lehet majd lazsálni, hagyom, hogy meséljék, merről jöttek és hová tartanak. Egy capuccinónyi találkozás, nem kevés. Majd a fejemre kapom a kalapom, „ciao-ciao” intünk egymásnak az olaszokkal, és azonnal még egy kicsikét szebb lesz a világ. Próbáljátok ki, a ciao szónak varázsereje van.

„Allora, posso prenotare una camera…?” – ezzel a bátortalan és minden bizonnyal hibásan kiejtett olasz kérdéssel kezdődött az út, ami 300 km gyaloglással később a Vatikánban ért véget. Ekkor még Pesten ültem a hátizsákom mellett, a Google-fordítóra támaszkodva próbáltam szállásokat foglalni. Telefonon. Olaszul. Mert az apácák bizony nem beszélnek angolul és csak elvétve válaszolnak e-mailekre. Így maradt a jó öreg telefon; még el sem indultam, de a Via Francigena máris egyszerre időutazás és kaland.